2011. december 30., péntek

Elrabolt az apám

A karácsonyra kapott könyvek közül ez tetszett a legjobban, nemcsoda, hiszen Jodi Piccoult az író. Rá jellemzően kapunk anya szereplő(ke)t, bizarr alapszituációt, bírósági tárgyalást, mélyenszántó gondolatokat.
Cordelia Hopkins feladata, hogy kutyájával, Gretával eltűnt embereket kutasson fel szagminták alapján. Delia tökéletes élete akkor áll a feje tetejére, amikor egy napp a rendőrség letartóztatja hőn szeretett apját egy kislány, Bethany Matthews elrablásáért. Az áldozat nem más, mint Delia 28 évvel korábban. A nő, aki egész életében arról álmodozott, hogy milyen lenne, ha az anyja nem halt volna meg, kap egy lehetőséget, hogy bepótolja a gyerekkorát. De milyen áron? Delia önazonossága alapjaiban rendül meg, az identitás-keresés a könyv egyik vezérmotívuma. Lehet-e egy hazugságra jelent építeni, vagy az is csak hazugság? Másik fontos kérdés az igazság kiderítése; miért döntött úgy Andrew Hopkins, hogy a fülledt Arizonából északra, New Hampshire-be menekíti 6 éves kislányát. A harmadik nagy történetszál egy szerelmi háromszöget mutat be a kamszkortól kezdve a jelenig: Delia, a vőlegény, Eric és Fitz. Jodi azért is zseniális, mert úgy tudja ábrázolni a végzetes vonzerőket, sosem múló szenvedélyeket, hogy egyáltalán nem válik hatásvadásszá.
Rendkívül komplex módon van megírva a könyv: Andrew börtönbéli hányattatásait jól ellenpontozza az idilli gyerekkori emlékek. Az apa védelmét Eric látja el, és arról próbálja meggyőzni az esküdteket, igenis indokolt volt az alkoholista anyától megmenetni Deliát. A dolog pikantériája, hogy Eric maga is alkoholista, ezért is nem házasodtak össze Deliával, pedig van egy 5 éves kislányuk. Ráadásul Eric egész gyerekkorát tönkretette szintén alkoholista anyja, és most kénytelen szembenézni a démonaival. Delia és a lánya, Sophi közötti kapcsolat pedig épp a tükörképe a Delia-Elise viszonynak.
Kedvenc karaktert nem tudnék megnevezeni, mindenki a szívemhez nőtt, de Andrew-ra mindig emlékezni fogok, amiért lemondott a saját életéről, hogy egy jobbat teremtsen a lányának.
Azért is tartom mesterműnek ezt a könyvet, mert mindenkinek igaza van, és mégse. Teljesen meg lehet érteni az anyát, aki, attól függetlenül, hogy alkoholista, még ugyanúgy szereti a lányát, és az életét tette hiányossá a gyerekrablás. A másik oldalon meg ott van az a hat éves gyerek, aki gyakran megy kócosan és éhesen óvódába, mert az öntudatlan anyja nem képes őt ellátni. Ilyenkor kinek van igaza? Kétszer elolvastam a könyvet, és még mindig nem tudom, de szerintem nem is létezik helyes válasz a kérdésre.
Aki nem ódzkódik a kényes témáktól, vagy szereti a filozofálgatva szórakoztató műveket, annak bátran ajánlható az Elrabolt az apám.
Jodi Picoult: Elrabolt az apám. Athenaeum, 2007

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése