2012. január 27., péntek

Virágot Algernonak

Nagyon megszerettem ezt a könyvet, főleg mert annyira esendő volt a főszereplő. Charlie Gordon értelmi fogyatékos, egyetlen cél motiválja: okosnak lenni, megtanulni olvasni, hogy a többiek szeressék. Aztán egy nap az orvosai felvillantják a reménysugarat; ha részt vesz egy agyműtéten, lángészt csinálnak belőle. Ő persze nem fogja fel, mekkora kockázatot vállal ezzel, csak azt látja, hogy normális lehet. A műtét sikeres volt, Charlie rohamosan kezd 'okosodni' hamarosan elhagyja az átlagember szellemi szintjét, meg sem áll a zsenialitásig. A címben szereplő Algernon egy egér, aki Charlie 'szellemi' rokona, különösen bensőséges kapcsolat alakul ki kettejük között. Amikor Algernonál visszaesés tapasztalható, Charlie rájön, hogy rá is ez a sors vár.
A könyv egy hatalmas jellemfejlődés. A kezdeti Charlie aranyos és naiv, míg egyre magasabb IQ-val egyre arrogánsabbá válik, kezdi fárasztani a többiek egyszerűsége és butasága. Ahogy egyre többer ért meg a világból, úgy értelmeződik át korábbi élete; a barátai a pékségben nem vele nevettek, hanem rajta, megvilágosodik számára anyja viselkedése. Az a röpke fél-egy év, ami normális emberként adatott neki, és mint zseni, hamar eltellik, eközben belekóstol az ÉLETbe, megismerkedik a szerelemmel. Alice Charlie fejlesztőpedagógusa, a bökkenő csak az, hogy az érzelmi intelligenciája nem áll arányban a hatalmas agykapacitásával. Ők ketten olyan széles érzelmi skálát járnak be, azt leírni sem lehet, viszonyuk egyszerre hűvös és szenvedélyes.
A könyv stílusa is követi Charlie fejlődését, a kezdeti helyesírási hibák és írásjeltelenséget az oldalak előrehaladtával felváltja a tudomáyos szakszavakkal teletűzdelt sztájl.
Persze, ha csak ennyiből állna a könyv! Olyan kényes kérdéseket feszeget, mint az emberkísérletek, karriervágy. Charlie bár már rég képes önálló döntéseket hozni, az orosovok még mindig úgy kezelik, mint a 'saját teremtményüket'. Tükröt tart elénk, hogy milyen, amikor kinevetjük a nálunk gyengébbet/butábbat/szerencsétlenebbet.
A Virágot Algernonak könyv egy emberről, aki csak az elismerésre vágyott, ehelyett az évszázad tudományos kísérletévé vált.
Daniel Keyes: Virágot Algernonak

2012. január 15., vasárnap

No és én

Két nap alatt végeztem ezzel a könyvvel, annyira letehetetlen volt. A borító ne tévesszen meg senkit, nem egy gagyi tini könyvről van szó.
A törénetet Lou, egy 13 éves kislány meséli, aki koraérett, két osztállyal előbb tart, mint a többiek, 160 IQ-ja van, de érzelmileg nem érett, és folyamatosan filozófál. Egy nap talákozik No-val, ami megváltoztatja az életét. No 18, kiégett, már nem remél semmit az élettől, nincs családja, nincs hova hazamenni. No hajléktalan. Ahogy Lou a kiselőadására készül, egyre jobban kötődni kezd No-hoz, és úgy dönt, szembeszáll a sorssal, és befogadja a lányt, megpróbál alternatívát kínálni neki.
Lucas 17, már kétszer bukott, apja elutazott Brazíliába, anyja elment egy pasival, a srác egyedül él. Lucas pimasz, lázadó, a lányok kedvence(és persze titokban Lou is belé van esve).
Három különböző személyiség, három életút, mégis végletekig magukra hagyott gyerekek. Képesek-e megváltani a világot azáltal, hogy egy embert megmentenek? Végletekig szomorú és kiábrándító a könyv, teljes valóságban láthatjuk a hajléktalanok életét, akik Párizs külvárosában tengődnek, a szociális szállók zsúfolt és kegyetlen világát. Ahogy Lou gondolkodik, az egyszerűen fantasztikus, egy kis zseni óceánnyi érzelemmel, és fiatal kora ellenére is érzékeny a társadalmi problémákra. Családi drámája hozzátesz az alapból is sötét hangulathoz, a kistesó elvesztése leginkább a mamáját érintette meg, aki azután már csak egy élőhalott, és csak No érkezése rántja ki az apátiából. A könyv stílusan pont az, amit a legjobban szeretek; hosszú és bonylult mondatok, sok-sok alá- és mellérendeléssel, kifinomult és gazdag szókincs, még, még, akarom többet belőle!! No, No... nem is tudom, mit mondjak rólad. Együtérzek veled, meg nem is, sajnállak, és egy jobb sorsot kívánok neked~! Az ajánló most egy idézet lesz Loutól, ami önmagáért beszél:
Az ember képes szuperszónikus repülőgépeket és rakétákat küldeni az űrbe, egyetlen hajszál vagy a bőr egy parányi részecskéje alapján képes azonosítani egy bűnözőt, olyan paradicsomot termeszteni, ami három hétig eláll a hűtőben, anélkül, hogy a héja megráncosodna, mikrochipen információk milliárdjait tárolni. Az ember képes hagyni, hogy emberek haljanak meg az utcán.

Delphine de Vigan: No és én.Könyvmolyképző Kiadó, 2011, 215 oldal

2012. január 13., péntek

Célvonal- Ez a mi második születésünk

A Tabu könyvsorozat célja, hogy feszélyező témákat, sokkoló történeteket, gondolkodtató kérdéseket tegyen fel. A Célvonal egy olasz írónő, bizonyos Paola Zannoner munkája. Főszereplője egy focimániás fiú, Leo, aki magasról tesz az iskolára, a lányokra, csak a játék és az edzés létezik számára. Egy rosszul sikerült meccs után hazafelé tart a motorjával, amikor is képszakadás. A kórházban tér magához, ahol is szembe kell néznie a valósággal: lebénult a teste alsó része.
Bevezetőnek ennyi elég is, a fontos dolgok nem a cselekményben, hanem az érzelmi oldalon történnek. Leo korrepetálásra szorul, és eme feladatot nem más vállalja el, mint az a lány, akit vérig sértett az iskola előtt, Viola. A dolog iróniája, hogy Viola gátfutó, míg Leonak már egy túl szűk ajtó is problémát okoz. De a különbségek ellenére is sok hasonlóság van köztük; mindketten szenvednek a fojtogató otthoni légkörben. Leo helyzetét képtelen elfogadni az apja, ami több szenvedést okoz a fiának, mint a tolószék. Viola anyja már csak árnyéka önmagának, lányát teljesen kiborítja a mártíromság. A két szenvedő lélek persze egymásra talál, és már a fülszövegből kiolvashatjuk, hogy Leora megleli a szerelmet és a sportsikert, csak nem úgy, ahogy számít rá.
A narratíva különösen érdekes, három nagy egység van, a balesett előtti, a második T/2-ben van, és Leo lelkiállapotát beszéli el. Eleinte zavaró volt ez a stílus, és nagyon sokáig tartott, mire rájöttem, Leo beszél saját magához. Az utolsó nagy egységben már a körülményekhez alkalmazkodott Leot látjuk, és ez a fejezet úgy ugrál az időben, ahogy Viola egyenként ugrik át a gátak felett.
Lelkileg nem egy könnyű könyv ez, főleg a második egység, amikor Leo gondolati között felbukkan az öngyilkosság, hiszen szertefoszlott mindaz, amiért egész életében élt. Szerencsére ott van neki az edzője, Manilo, akire jobban számíthat, mint a saját apjára. Manilo egyebként a kedvenc karakterem volt, egyszerűen szimpatikus volt, ahogy küzd Leoért, mégha nem is lesz képes többé a fiú focizni. Viola nekem kicsit túl átlagos volt, bár éppen ettől válik életszerűvé, hiszem nem wonder woman-ek rohangálnak köztünk.
És igen, meghatott ez a könyv, és felkavart. Nem bírtam visszatartani a könnyimet, amikor a visszatérő Leot üdvözli az osztálya.
Letehetetlen.