Két nap alatt végeztem ezzel a könyvvel, annyira letehetetlen volt. A borító ne tévesszen meg senkit, nem egy gagyi tini könyvről van szó.
A törénetet Lou, egy 13 éves kislány meséli, aki koraérett, két osztállyal előbb tart, mint a többiek, 160 IQ-ja van, de érzelmileg nem érett, és folyamatosan filozófál. Egy nap talákozik No-val, ami megváltoztatja az életét. No 18, kiégett, már nem remél semmit az élettől, nincs családja, nincs hova hazamenni. No hajléktalan. Ahogy Lou a kiselőadására készül, egyre jobban kötődni kezd No-hoz, és úgy dönt, szembeszáll a sorssal, és befogadja a lányt, megpróbál alternatívát kínálni neki.
Lucas 17, már kétszer bukott, apja elutazott Brazíliába, anyja elment egy pasival, a srác egyedül él. Lucas pimasz, lázadó, a lányok kedvence(és persze titokban Lou is belé van esve).
Három különböző személyiség, három életút, mégis végletekig magukra hagyott gyerekek. Képesek-e megváltani a világot azáltal, hogy egy embert megmentenek? Végletekig szomorú és kiábrándító a könyv, teljes valóságban láthatjuk a hajléktalanok életét, akik Párizs külvárosában tengődnek, a szociális szállók zsúfolt és kegyetlen világát. Ahogy Lou gondolkodik, az egyszerűen fantasztikus, egy kis zseni óceánnyi érzelemmel, és fiatal kora ellenére is érzékeny a társadalmi problémákra. Családi drámája hozzátesz az alapból is sötét hangulathoz, a kistesó elvesztése leginkább a mamáját érintette meg, aki azután már csak egy élőhalott, és csak No érkezése rántja ki az apátiából. A könyv stílusan pont az, amit a legjobban szeretek; hosszú és bonylult mondatok, sok-sok alá- és mellérendeléssel, kifinomult és gazdag szókincs, még, még, akarom többet belőle!! No, No... nem is tudom, mit mondjak rólad. Együtérzek veled, meg nem is, sajnállak, és egy jobb sorsot kívánok neked~! Az ajánló most egy idézet lesz Loutól, ami önmagáért beszél:
Az ember képes szuperszónikus repülőgépeket és rakétákat küldeni az űrbe, egyetlen hajszál vagy a bőr egy parányi részecskéje alapján képes azonosítani egy bűnözőt, olyan paradicsomot termeszteni, ami három hétig eláll a hűtőben, anélkül, hogy a héja megráncosodna, mikrochipen információk milliárdjait tárolni. Az ember képes hagyni, hogy emberek haljanak meg az utcán.
Delphine de Vigan: No és én.Könyvmolyképző Kiadó, 2011, 215 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése