2011. december 1., csütörtök

Tizenhárom okom volt

Régóta keresem A KÖNYVet, és ezzel a regénnyel nagyon közel jártam. Kreatív, jól megírt, kisebb döccenőket azért tartalmaz, de hát az alapötlet mindenért kárpótol.
Hannah öngyilkosságot követ el. Halála előtt kazettákra veszi fel, miért is vetett véget az életének. Majd feladja őket az Egyesnek, akinek ezek után meg kell hallgatnia bűnei kíméletlen kiteregetését, majd továbbküldenie az utánna következő személynek. Valaki figyelemmel követi az eseményeket, és bárki szegje is meg a szabályokat, a kazetták napvilágot látnak. Kínos, nem?
A történetbe a 9-es ok, Clay Jensennél kapcsolódunk be. A fiú titokban szerelmes volt Hannah-ba, dehát a lányról annyi pletyka keringett a suliban...
A történetnek Hannah a narrátora, amit Clay gondolatai tördelnek. Ez a megoldás hozza ki a legjobbat a történetből, ha csak az egyik lett volna a kettő közül, az nem tudta volna az élőket és holtakat szóra bírni. Haha, de vicces vagyok, nem? Jay Asher, az író nagy beleéléssel alkotta meg Clay karakterét, a szerencsétlen srácot annyira megrázza ez az egész kazettás dolog. Őszintén szólva, ő az egyetlen szimpatikus karakter a könyvben. Lelkiállapotának leírása nagyon hitelesre és valódira sikerült, hiszen mi lehetne emberibb, mint azon keseregni, hogy akármennyire próbálja is, már nem mondhatja el az érzéseit a szeretett személynek. És a lány? Őt nem sikerült megértenem, és ez nem Jay Asher hibája. EGYSZERŰEN NEM MEGY. Arról van szó, hogy a tizenhárom indokot nem tartom elég erősnek. Igen, életszerű, de súlytalan. Kiről nem pletykálnak a suliban? Mindenkinek vannak szerelmi csalódásai is, de nem veszünk be túl sok altatót. Mondhatnám azt is, Hannah szavaival élve, hogy minden mindennel összefügg, a sok kis dolog összefügg és kiad egy egészet, de úgy éreztem, Hannahnak azért kellett meghalnia, hogy legyen történet. Ettől függetlenül egyáltalán nem plasztikus szereplő, a legemberibb vonása, ami valamennyire szimpatikussá tette számomra, amikor nem merte kimondani az öngyilkosságot, nagyon is igaz, hogy az ember fél a haláltól, mégha akarja is. Én sose dobnám el az életemet semmiért, és nem is bírom felfogni, másokat mi visz rá erre, ezért az életigenlő reménysugár a regény végén határozottan jót tett nekem.
Jay Asher: Tizenhárom okom volt. 2010, Könyvmolyképző kiadó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése