Barbibébi

Akkor most következzen a "hazai íróknak is adjunk egy esélyt" rovat.
Nos, amikor Lakatos Levente Barbibébijét kézbe vettem, ponyvát akartam olvasni. Kövezzenek meg érte, de néha én is szeretnék lektűrt olvasni( a rosszmájúak mondhatnák, hogy én mindig azt olvasok). Akármennyire megtévesztő is a borító és a cím felé írt szöveg( "Gyerünk cica, dorombolj"), nem valami pláza-csicsa-giccsregényt vettem a kezembe.
Barbibébit kidobja az ország szívtíprója, aki a szakítást nem tudja feldolgozni, fél, hogy a süllyesztőbe kerül. Ezért egyre vadabb dolgokat tesz, csak hogy a pletykalapok címoldalán maradjon. Aztán egy este valaki szándékosan elüti, Barbi pedig amnézniás lesz. Krisz nem bocsát meg Barbinak, amiért a lány elárulta, hogy ő meleg, mégis segít neki és együtt nézik a celeb videónaplóját, hogy kiderüljön, ki volt a gázoló.
Lehet, hogy ez így limonádén hangzik, elismerem, de a középpontban Barbi személyisége áll. Legtöbbször egy gonosz, önző, akarnok lány tárul elénk, de néha egy villanásnyira egészen emberi lesz, aki csak arra vágyik, hogy figyeljenek rá. Aztán szépen lassan megőrül. Hátborzongató.
Anyja, temérdek plasztikai műtéten túl, már nem is figyel a lányára, így nem csoda, hogy Barbi szétissza és -bulizza az agyát, összefekszik bárkivel. Barátnői sem különbek.
Krist volt számomra a legszimpatikusabb karakter, ismerős a vivódása: Patrik kismilliószor átejtette már, ő mégis rohan a srác minden egyes szavára. Bár Barbi elárulta, és eleinte ódzkodik a feladattól, kitart a lány mellett, annak ellenére, hogy Barbi NAGYON idegesítő és gyerekes tud lenni. Hát igen, az igazi barátok...
"Ez nem lányregény, ez az élet" vagy valami hasonló, ez volt a könyv elejére írva, és nagyon remélem, hogy az élet nem ennyire durva. Ahogy Barbiék az iskolában terrorizálják szegény csúnya Ginát, egy életre megutáltatta velem a hozzá hasonló lányokat.
Számomra ez a könyv egy nagy felkiálltójel, ha esetleg arra gondolnék, hogy a boldogságot így lehet megtalálni, akkor csak elő kell vennem a könyvet...

Nem mellesleg tetszett a könyv nyelvezete, az író ironikus kiszólásai megmosolyogtattak.

Ezerkülöncszáznyolcvannégy

Murakami Haruki. A japán író. Tud valamit, valami olyat, ami rabul ejt, elvarázsol. Irodalomkritikusok őt nevezik a mágikus realizmus atyjának, és ki vagyok én, hogy velük vitatkozzam?
Japánban hisztériás állapotokat idézett elő legújabb trilógiájának a megjelenése, tömegek aludtak a könyvesboltok előtt, hogy hozzájussanak a szent könyvekhez.
1Q84 története két szálon fut; Tengo középiskolai matematikatanár és kezdő írók pályaműveit javítgatja. Egy nap kezébe kerül egy 17 éves lány megrázóan eredeti és hiteles írása: apró emberkék légből szőtt gubót készítenek egy kommuna elzárt világában, de őket senki más nem láthatja, mint egy kisgyerek, aki halott kecskéjét őrzni. A novella akkora hatást tesz a főszerkeztőre, hogy elhatározza, best-sellert csináln belőle. Tengo feladata lesz, hogy nyelvileg feljavítsa a művet, közben megőrizve az atmoszférát. Ezért kapcsolatba kerül az íróval, egy bizonyos Fukaerivel, aki diszlexiás, és minden bizonnyal nem írhatta a könyvet...
Eközben Aomame munkába siet: a nő egy professzionális bérgyilkos, aki olyan férfiakat küld át a túlvilágra, akik bántalmazzák a feleségüket minden következmény nélkül. Aomame késésben van; dugó van az autópálya-hídon, mi hát a legkézenfekvőbb megoldás? Lemászik a karbantartók lépcsőjén, majd folytatja útját, mintha mi sem történt volna. Aztán lassanként feltűnik Aomaménak, hogy "átmászott" egy másik világba. Ennek legszembetűnőbb bizonyítéka, hogy két hold van az égen, a szokásos, és mellette egy kicsi zöld...
Aztán amikor Légből szőtt gubó néven megjelenik Fukaeri könyve és egy csapásra toplistás lesz, a lánynak menekülni kell. Az apró emberek dühösek, hogy felfedték titkukat a világ előtt...
Természetesen ezek csak a főszálak, nagyon sok melléktörténet van még, amelyek mind kapcsolatban állnak az apró emberek rejtélyével.

Így leírva a történet nagyon elvontnak és varázslatokkal telinek tűnik. Az is, és mégsem. Murakami a rá jellemző technikával teszi teljesen természetessé a mágiát; a hétköznapi cselekvések aprólékos részletezése ahelyett, hogy kiemelné misztériumot, szervesen magábaolvasztja. Néhányan ezer oldalas semmitmonddással vádolják az írót, de nekem ez hozzátartozik a Murakami-élményhez. Fontos még a zene központi szerepe; ahogy a legtöbb Murakami könyvben, itt is több önmagánál. Az 1Q84-ben a főszerep Janáček Sinfonietta-jáé, de nem maradhat el a 60as évek amerika zenéje sem. Ezek mind hozzátesznek ahhoz az érzéshez, amit ezek a könyvek árasztanak magukból.

Tengo tipikus Murakami-(anti)hős férfi. Szótlan, magányos és nagyon teszetosza. Ennek ellenére, nagyon hamar megkedveltem, valószínűleg mert szeretne író lenni(ahogy én is, bár erre nem sok esélyt látok). Ellenpontja Aomame( szó szerint 'kék bab'), aki erős és teljesen ura a sorsának. De ő is magányos, méghozzá választott okból. Gyerekkorát tönretette, hogy szülei a Jehova Tanúihoz tartoztak, és a kislány Aomaménak nem lehettek barátai. Egyszer aztán iskola után együtt takarított egy osztálytársával, és szavak nélkül szerelmes lett. Az egyetlen dolog, ami történt, egy kisujj összekapaszkodás, de a felnőtt nő még mindig érzi ujjában a bizsergést. Ez a szerelem tartja életben, és a történet előhaladtával egyre világosabb lesz, hogy a kissrác nem volt más, mint Tengo.
És itt összeérnek a szálak, az egymás után vágyakozó szerelmesek pedig elkerülhetetlenül közelednek a katartkikus végkifejlethez.

Néhányan az 1Q84-et tartják a leggyengébb Murakami könyvnek. Azzal indokolják, hogy a motívumok többsége már megjelent valamelyik könyvében. Lehet, hogy így van. Lehet, hogy nem ez a legerősebbe regénye. De még így is a 2009-2010es év legkiemelkedőbb könyve az Ezerkülöncszáznyolcvannégy (IMÁDOM ezt a szójátékot), egy életre szóló irodalmi élmény.

Murakami Haruki: 1Q84 I-III
Geopen Könyvkiadó, 2011-2012

Párizsi macskajaj

Kissé( najó, nagyon) elfogult vagyok ezzel a könyvvel, lévén a kedvencemről van szó, már háromszor olvastam ki, és még mindig ugyanúgy megnevettet.
Kezdjük azzal, hogy IMÁDOM Párizst, így nem is nagyon tudnék nem szeretni egy olyan könyvet, ami ott játszódik.
Klein a harmincnégy éves, szőke amerikai divatguru egy nap úgy dönt, sutba vágja addigi életét, elhagyja a pezsgő New Yorkot, nagyágyú gyáros barátját, a biztonságot Párizsért. Klein mindennél jobban szeretne gyereket, ám a nála tizetöt évvel idősebb francia pasija ebben az egy dologban hajthatatlan. Így hát hősnőnk fogja magát és a Louis Vuitton bőrőndjeit, dollártmilliót érő ruhatárát, és átcibálja az Atlanti-óceán másik oldalára. Sikeres vadászat után egy bájos V.kerületi lakás tulajdonosa lesz, és Puccini nevű macskájával az oldalán megkezdi fergeteges(=félelmetes) franciafiú-feltérképező hadjáratát. A Mr. Tökély Alexandre, Nico, az isteni szerető, Paul, Gilles, Francois, egyszerre 3 Jean... Hát igen, de ebben a káoszban nem könnyű rálelni az igazira.
Emelett Kleinnek meg kell küzednie a kultúrális különbségekkel, amelyek hol szórakoztatóak, máskor meg igazán fájdalmasak. És akkor még nem beszéltünk a francia nők undokságáról, az esély, hogy francia barátnőre tegyünk szert, közelít a nullához.
A könyv minden fejezet négy kisebb egységre van osztva: Beszámoló Monsieur Igaziről, Apróbb kellemetlenségek, Apróbb örömök és Barátok száma(ez a szám sokáig zéró, az imigráció tagadhatatlanul legnehezebb része az új barátok szerzése).
Ami számomra felejthetetlenné teszi a könyvet az az, hogy a könnyem is kicsordul, miközben olvasom. Egyetlen másik regény nem dolgoztatta meg így a rekeszizmaimat. Az írónő, Kirsten Lobe nem csak helyzetkomikumra alapoz, kreatív szóhasználata sokszor egetrengető hahotát váltott ki nálam. Klein úgyanúgy karikírozza ki magát, mint a szintén dilis franciákat, de nem lehet szó nélkül elmenni a rengeteg kultúrális utalás mellett sem, amik megértését szerencsére lábjegyzetek segítik. És persze Klein próbálkozik franciát beleszőni a mondandójába, ezzel nekem is sikerült pár hasznos kifejezést felszedni(:
Klein rendkívül emberi, elkövet hibákat, elismeri őket és megpróbál tanulni belőlük. Az agyonhajszoló divatszakmát lecseréli a kötetlen festésre, sérthetetlen nyújorki bőrét levedli, helyette névtelen bevándorló lesz, akit nem halmoz el a gazdag barátja a Gucci és Prada legújabb darabjaival.

Kevés könyv van, ami egyszerre szórakoztató és tanulásgos. A Párizsi macskajaj egy road-movie(book) a világ leggyönyörűbb városában.

Kirsten Lobe: Párizsi macskaja
Ulpius-ház, 2007

Delírium-Nincs halálosabb kór a szerelemnél

Most őszintén, ki tudna ellenállni egy ilyen alcímnek? Hát még ha elolvassuk a fülszöveget!

Helyszín: az Egyesült Államok, Portland. De nem ám az az Amrika, amit mi ismerük! Történetünk kezdete elött 60 évvel betegséggé nyílvánítják a szerelmet, majd az ellebszert is megtaláljár rá. Ez annyit tesz, hogy minden 18 évesnek át kell esni a Kúrán, ahol széttrancsírozzák az agyukat, hogy kírsták belőle a szerelem minden magvát.
Lena, a főszereplő minden vágya, hogy átessen a kúrán, és hátralévő élete kiszámíthatóan, minden veszély nélkül teljen. Barátnője, a gazdag Hana viszont izgalomra vágyik, elítéli a kúrát, lázadásként tiltott bulikba jár éjjelente.
A sors Lena útjába veti Alexet, a lány pedig minden ellenállás dacára beleszeret. Ez pedig egy sor problémát indít el; Alex egyike a Veszetteknek, akik a rendszer ellen harcolnak, így Lena is hamar ellenálló mozgalom kellős közepén találja magát, majd miután a Vadonban járt, már nincs visszaút. emellett szembe kell néznie a kúra vészesen közelgő képével.

A könyv több okból is megragadott: a legfontosabb, hogy NAGYON gyönyörűen megírva, nyelvezete metaforákban és kreatív hasonlatokban gazdag, de ettől nem válik irodalomóraivá. Másodsorban Lena jellemfejlődése a történet, én pedig odavagyok ezért a típusért. Harmadsorban, megfogott az alapgondolat, az írőnő, Lauren Oliver pedig mesterien szövi a szálakat, az utolsó oldalig fenntartja a feszültséget.

A Delírium a manapság oly divatos antiutópia-trilógiák sorába tartozik, nagyon sok ponton párhuzamokat mutat a kedvencemmel, a Csúfokkal. Elszigetelt városállamok, javítóműtétek, Vadon-Füstös, lázadó barátnő, külvilágból érzekző helyes pasi...

Persze ezek a hasonlóságok semmit nem vonnak le a Delírium értékéből, és izgatottan várjuk a folytatást!

Lauren Oliver: Delírium
Talentum, 2011

Életem legrosszabb könyve

Nem túlzás a cím, tényleg hihetetlenül borzalmas volt( azért Márai a Gyertyák csonkig égnek-ét nem pipálja le), ami azért kétszeres csalódás, mert az írónő korábbi könyve, a Hit tetszett, a Titok meg tűrhető volt(bár már ott jellemző volt a minden racionalitást nélkülöző heppiend). Visszafejlődés.
A kis Hope házasságtörésben jön a világra, ezért nem maradhat az előkelő Harvey-házban, így a szegény, de szerető Renton családhoz kerül, és ott nő föl, mint egy átlagos parasztgyerek. Esze és veleszületett nemessége miatt hamar kitűnik a többiek közül, de családja szegény, így csak alapoktatásban részesül, kénytelen beállni cselédnek a Harvey-házba, miközben semmit sem sejt származásáról. A lavina akkor indul el, amikor nővére seggarc férje, Albert megzsarolja Hope-t, aki így kénytelen menekülni. Bristolba érkezik, de itt sincs megállás, ápolónői képességét kamatoztatva beáll ápolni a leprásokat, ahol találkozik Bennettel. Persze szerelmesek lesznek egymásba(csöpp-csöpp) és Hope követi őt a krími háborúba.
Bevallom, a könyvet csak a vastagsága miatt választottam, de hiba volt. Annyira sablon a történet, hogy arra nincsenek szavak, a karakterek minden egyediséget nélkülöznek, és mint fentebb említettem, giccses, irracionálisan szirupos a vége. Yikk!

DO NOT READ IT! doesn't worth it.

Lesley Pearse: Remény
2012, Ulpius ház, 688 oldal

A testbérlők

Amikor a Vörösmarty téren sétáltam a könyvfesztivál idején, belefutottam ebbe a regénybe, amit  hátoldalon egyszerűen csak az Éhezők viadala folytatásaként Akkor úgy gondoltam, ennyi, nem szeretem a Hunger Gamest, nincs szükségem arra hogy még egy hasonlót a kezembe vegyek.
Aztán nyáron a szomszédomnak megvolt, így kölcsönkértem és elolvastam. Nem bántam meg.
Persze a sztori klisésen kezdődik; háború, gyerekek nyomorban, a 16 éves Callienek szüksége van pénzre a beteg öccse számára. És innentől lesz érdekes a történet; a háborúban a teljes felnőtt lakosság kipusztult, így maradtak az idősek és a fiatalok. A technika olyan fejlett szinten van már, hogy megvalósítható az emberiség régi álma: más testét birtokba venni. Pénzszűkében lévő tinik adják bérbe testüket tehetős időseknek, akik újra fiatalok akarnak lenni.
Mivel Callienek nincs más választása, a testbankhoz fordul és kiadja magát. És egyszer csak felébred munka közben, és egy mesésen gazdag életben találja magát. Csak az élet nem szép, így egy pisztoly megtalálása után ráébred, valaki kihasználja, és egy hatalmas összeesküvés közepébe került.

Nagyon élveztem a könyvben, hogy rengeteg fordulatot tartalmaz, meg nem tudom jósolni, mi lesz a következő fejezetben. Ez ellensúlyozza a sztereotípiákat; 16-éves-lány, antiutópia, beteg rokon, családi titok-dráma.
Nincs könyv szerelem nélkül; itt viszont nem kap akkor hangsúlyt a romantika, inkább a krimibe illő szálak bonyolódnak. Nembaj, talán majd a második részben. Igen, az írónő, Lissa Price trilógiát tervez(ójee, újabb analógia az Éhezők viadalával...). Ha nem ennyére kíváncsi(márpedig az vagyok, az utolsó 3 oldal annyira lesokkolt, alig bírom kivárni a folytatást...), legyintenék, a második sosem olyan jó, mint az első. Remélem, ez kivétel lesz.

A könyv stílusa semmi különös, nem valami irodalmi(nem úgy mint a Delírium, amiről tervezek bejegyzést...!), de hát a története miatt olvastam. Viszont tetszett, ahogy a nyomor-fényűzés kontraszt ki volt domborítva.

Lissa Price: A testbérlők. Agave Kiadó, 2012

Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Hosszú-hosszú kihagyás után végre ismét van időm a blogolásra, így újjult erővel vetem bele magam az írásba, remélem nektek is tetszeni fog(:
A nyáron rengeteg könyvet olvastam, így van elég alapanyag. Kezdeném is azzal, ami a legjobban tetszett, félretéve a "végére a legfinomabbat" szabályt.
A Fehér, mint a tej, piros, mint a vér egy olasz elsőkönyves szerző, Alessandro D'Avenia  munkája. Főszereplője Leo, egy átlagos 16 éves kamasz, aki utálja az iskolát, csak a foci érdekli(elvégre olasz!), és ha elege van a külvilágból, csak felrakja a fülesét, és kikapcsol. Egyedül a fehér szín fog ki rajta, Leonak ez az üresség és a hiány. Ezzel szemben ott a telített vérvörös, az élet és a szerelem színe. Nem mellesleg Leo szerelme, Beatrice is ilyen színű hajkoronát visel. A fiú mindent megtenne, hogy felhívja magára a lány figyelmét, és közben észre sem veszi, hogy a legjobb barátja, Silvia talán nem csak barátként gondol rá.
Aztán egy nap megváltozik minden; Beatrice-t leukámiával diagnosztizálják, és Leo elkezd felnőni.

A könyvet egyes szám, első személyben írja Leo, ez a hangvétel nagyon intimmé teszi a hangulatot. A srác személyes véleményét sosem rejti véka alá, hangos, és excentrikus. De ez csak a felszín. A Fehér mint a tej, piros, mint a vér egy generáció könyve, lehelletfinom jellemrajz arról, miért viselkedünk mi úgy, ahogy, és igenis képesek vagyunk a mély, tiszta érzésekre.

Leo jellemfejlődése adja a cselekmény gerincét, ahogy egy menőző kiscsáveszből gondoskodó, másokra odafigyelő de a háttérben felfedezhetjük, hogy D'Avenia beleírta magát a könyvébe; az iskola új tanára lelkes fiatal pedagógus, aki merőben új világlátása miatt kiérdemelte az Álmodozó nevet. Neki is nagy szerepe van abban, hogy Leo megtalálja a helyes utat, ami bár nem vezet a szerelem beteljesüléséhez, mégis képes segíteni egy haldoklón.

Nyelvileg is szépen megírt regény, szeretem Leo stílusát, ahogy a hétköznapi eseményeket meglepő képekkel írja le, de mégis az érzelmi töltete fogott meg a könyvnek. Úgy gyönyörű, hogy közben egy pillanatra sem válik giccsessé. Kevés az ilyen manapság.

Alessandro Davenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér
Europa Kiadó, 2011