Elrabolt az apám

A karácsonyra kapott könyvek közül ez tetszett a legjobban, nemcsoda, hiszen Jodi Piccoult az író. Rá jellemzően kapunk anya szereplő(ke)t, bizarr alapszituációt, bírósági tárgyalást, mélyenszántó gondolatokat.

Cordelia Hopkins feladata, hogy kutyájával, Gretával eltűnt embereket kutasson fel szagminták alapján. Delia tökéletes élete akkor áll a feje tetejére, amikor egy napp a rendőrség letartóztatja hőn szeretett apját egy kislány, Bethany Matthews elrablásáért. Az áldozat nem más, mint Delia 28 évvel korábban. A nő, aki egész életében arról álmodozott, hogy milyen lenne, ha az anyja nem halt volna meg, kap egy lehetőséget, hogy bepótolja a gyerekkorát. De milyen áron? Delia önazonossága alapjaiban rendül meg, az identitás-keresés a könyv egyik vezérmotívuma. Lehet-e egy hazugságra jelent építeni, vagy az is csak hazugság? Másik fontos kérdés az igazság kiderítése; miért döntött úgy Andrew Hopkins, hogy a fülledt Arizonából északra, New Hampshire-be menekíti 6 éves kislányát. A harmadik nagy történetszál egy szerelmi háromszöget mutat be a kamszkortól kezdve a jelenig: Delia, a vőlegény, Eric és Fitz. Jodi azért is zseniális, mert úgy tudja ábrázolni a végzetes vonzerőket, sosem múló szenvedélyeket, hogy egyáltalán nem válik hatásvadásszá.

Rendkívül komplex módon van megírva a könyv: Andrew börtönbéli hányattatásait jól ellenpontozza az idilli gyerekkori emlékek. Az apa védelmét Eric látja el, és arról próbálja meggyőzni az esküdteket, igenis indokolt volt az alkoholista anyától megmenetni Deliát. A dolog pikantériája, hogy Eric maga is alkoholista, ezért is nem házasodtak össze Deliával, pedig van egy 5 éves kislányuk. Ráadásul Eric egész gyerekkorát tönkretette szintén alkoholista anyja, és most kénytelen szembenézni a démonaival. Delia és a lánya, Sophi közötti kapcsolat pedig épp a tükörképe a Delia-Elise viszonynak.

Kedvenc karaktert nem tudnék megnevezeni, mindenki a szívemhez nőtt, de Andrew-ra mindig emlékezni fogok, amiért lemondott a saját életéről, hogy egy jobbat teremtsen a lányának.

Azért is tartom mesterműnek ezt a könyvet, mert mindenkinek igaza van, és mégse. Teljesen meg lehet érteni az anyát, aki, attól függetlenül, hogy alkoholista, még ugyanúgy szereti a lányát, és az életét tette hiányossá a gyerekrablás. A másik oldalon meg ott van az a hat éves gyerek, aki gyakran megy kócosan és éhesen óvódába, mert az öntudatlan anyja nem képes őt ellátni. Ilyenkor kinek van igaza? Kétszer elolvastam a könyvet, és még mindig nem tudom, de szerintem nem is létezik helyes válasz a kérdésre.

Aki nem ódzkódik a kényes témáktól, vagy szereti a filozofálgatva szórakoztató műveket, annak bátran ajánlható az Elrabolt az apám.

Jodi Picoult: Elrabolt az apám. Athenaeum, 2007

Ki nem mondott szavaink

Az utobbi időben olvasott könyvek között erre mondtam, hogy na váó.

A főszereplőnőnk, Julia Walsh 30-as, animátor és az esküvőjére készülődik. Szándékszik meghívni apját is eme jeles eseményre, annak ellenére, hogy 5 éve beszéltek utoljára. Sosem volt jó a kapcsolatuk, és ahogy számít is rá, Anthony Walsh nem lesz jelen, amikor kimondja a boldogító(?) igent. Ez egyszer azonban jó oka van rá: meghalt. És a temetés napja pont az esküvőjével esik egybe. A temetés másnapján Julia egy hatalmas dobozt kap, ami nem más rejt, mint... Anthony Walsh-t! Persze csak egy androidot, amibe beletáplálták az igazi Anthony minden emlékét, és azért van Juliánál, hogy bepótolják a különtöltött időt. Lánya eleinte ódzkódik az emberszabású géptől, majd együtt felkerekednek, és bejárják a számukra fontos helyszíneket, mitn Montreal, Párizs, Berlin...Nehezítő körülmény, hogy mindössze 7 napuk van erre, ennyit bírnak Anthony föl nem tölthető elemei.

Már az alapötletet egy zseniálisnak tartom, ki ne örülne, hogy kapott még egy kis extra időt a szeretett személlyel? A karakterek IMÁDTAM. Nincs rá jobb szó; esendőek, emberiek, viccesek. Olyan sziporkázó párbeszédek vannak benne, csak lestem....!

Egyetlen banális dolog miatt majdnem abbahagytam a felénél a könyvet: amikor kiderült, hogy Julia fiatalkori szerelme, akivel a berlini fal leomlásakor találkozott, mégse halt meg, úgy éreztem, neeeeeem, ez nem lehet igaz, hogy lehet valami ennyire irrális dolgot beletenni ebbe a tökéletes történetbe??!! Aztán folytattam, és nagyon örültem, hogy az apa-lánya kapcsolat van végig előtérben. Alaposan van bemutatva kimit miért tett, és Anthony vallomása után szem nem marad szárazon. Az egész történetnek volt egy hangulata, amit leginkább nosztalgiaként tudnék leírni. Még a sorok között sem kell olvasni ahhoz, hogy megértsük, az elveszett időt nem lehet bepótolni, de mindent meg kell tenni, hogy a "lyukat" a lehető legkisebbre szorítsuk le.

Marc Lévy: Ki nem mondott szavaink. Könyvmolyképző kiadó, 2011, 360 oldal

Az eperszedő

Vörös pöttyös könyvként van feltüntetve, de ez csalóka, így aki az Alkonyat-széria hasonló kategorizáltsága miatt nem merne belevágni, megnyugatom: nincsenek benne csillámló vámpírok, és nyáltengertől sem kell tartani.

A könyv legnagyobb hibája a hátoldalon található ajánlás. Lehet, hülyén hangzik, de teljesen igaz. Úgy hirdeti a könyvet: "Jette legjobb barátnőjét meggyilkolják, miután a lány nyilvánosan bosszút esküszik. A gyilkos felfigyel rá, majd elhívja randizni. Jette beleszeret anélkül, hogy sejtené, kivel van dolga. Enyhén spoileres, tekintve, hogy Caro regény első harmadában él, és elég nehéz úgy átérezni a történetet, hogy tudjuk mi fog történni.

Az elbeszélés szintén furcsa. Egyedül Jette beszél egyes számban, a többiekről mind harmadik személyben nyilatkozik az író. Nem jött be túlságosan ez a technika, nem hiteles, nekem alapjáraton élethűbb az "énregény". Ha meg az író nem tud gyilkosként írni, akkor van még mit tanulnia.

Huha, ez elég fikázósra sikerült, de nem akart az lenni, Az eperszedő egy nagyon jó és erős könyv, ami érzékletesen mutatja be az erőszakos és értelmetlen halál kiváltotta reakciókat és a feldolgozást. Nagyon is valóságos reagálásnak tartom, hogy az áldozat hozzátartozója dühében megfennyegesse a gyilkost. A szereplők nagyon szerethetőek, főleg Merle és Jette. Mi, olvasók persze tudjuk, ki a tettes, de mégis szorítunk nekik, hogy rájöjjenek, hogy kapcsolódnak egymáshoz a láncszemek.

A könyv tetőpontja természetesen a lelepleződés, ami természetesen nem ér tragikusan véget, egy egyszerű deux ex machina kutyamegjelenéssel elkerülhető az újabb vérontás.

Több dolgot nem értettem; mi olyan vonzó az eperszedőben? Miért szeretnek belé első látásra? Egyáltalán, mi a motivációja? Kissé több, kidolgozást, ha kérhetném...

Ami pedig feltette az i-re a pontot: mégha megpróbálta is megölni, Jette még mindig szereti. Agybaj.

A könyv hangulata, mintha enném a nyarat, must read, márcsak Caro versei miatt is.

Monika Feth: Az eperszedő. Könyvmolyképző, 2010

Száz boldog esküvőm

A legtöbb könyvet a története miatt olvasom, nagyon fontos nekem a mondanivaló, de néha szükségem van egy kis kikapcsolódásra, és pusztán az olvasásért olvasok.

Nem mondhatnám, hogy Katie Fforde(nem, nem elírás, tényleg 2 f van a nevében...) regénye magvas gondolatokat tartalmazott, és előre láttam a végét úgy a 100.oldal után, dehát akkor is élvezet volt olvasni.

Sarah esküvőszervező, a munkája megszállotja, és egy óvatlan pillanatban 2 esküvőt vállal egy napra: a húgáét és egy hollywoodi filcsillagét, ami garantáltan az év esküvőjének ígérkezik, és ha jól sikerül, sokat lendíthat Sarah karrierjén. A csapathoz tartozik még Elsa, a félénk varrónő, aki Ashlyn esküvőjén beugrik koszorúslánynak, összeismerkedik a vőféllyel, majd elindul az "önbizalomszerzés" rögös útján. Bron, a fodrász és cukrászzseni éppen most szállt ki egy elnyomó párkapcsolatból, és az új szomszédja nagyon is jóképű...

Nem elég, hogy 2 esküvőt kell koordinálni, helyszínt kell találni nagyon rövid határidőn belül, Sarahnak meg kell bírkóznia az érzelmi kicsapongásaival, hiszen ott van Hugo, a nagyon helyes(és tehetséges) fotós, akinek menyasszonya van...

A KÖNYV AMIT A KARAKTEREK VISZNEK EL A HÁTUKON. ha ez valakit nem zavar, akkor simán ajánlható neki ez a könyv. Szellemes párbeszédek, bájos hangulat jellemzi, és Jilly Cooperrel hirdetik, hogy lehet neki ellenállni? Az már biztos, hogy Katie FFord másik magyarul megjelent könyvét, a Hív Amszterdam-ot is el fogom olvasni.

Tizenhárom okom volt

Régóta keresem A KÖNYVet, és ezzel a regénnyel nagyon közel jártam. Kreatív, jól megírt, kisebb döccenőket azért tartalmaz, de hát az alapötlet mindenért kárpótol.

Hannah öngyilkosságot követ el. Halála előtt kazettákra veszi fel, miért is vetett véget az életének. Majd feladja őket az Egyesnek, akinek ezek után meg kell hallgatnia bűnei kíméletlen kiteregetését, majd továbbküldenie az utánna következő személynek. Valaki figyelemmel követi az eseményeket, és bárki szegje is meg a szabályokat, a kazetták napvilágot látnak. Kínos, nem?

A történetbe a 9-es ok, Clay Jensennél kapcsolódunk be. A fiú titokban szerelmes volt Hannah-ba, dehát a lányról annyi pletyka keringett a suliban...

A történetnek Hannah a narrátora, amit Clay gondolatai tördelnek. Ez a megoldás hozza ki a legjobbat a történetből, ha csak az egyik lett volna a kettő közül, az nem tudta volna az élőket és holtakat szóra bírni. Haha, de vicces vagyok, nem? Jay Asher, az író nagy beleéléssel alkotta meg Clay karakterét, a szerencsétlen srácot annyira megrázza ez az egész kazettás dolog. Őszintén szólva, ő az egyetlen szimpatikus karakter a könyvben. Lelkiállapotának leírása nagyon hitelesre és valódira sikerült, hiszen mi lehetne emberibb, mint azon keseregni, hogy akármennyire próbálja is, már nem mondhatja el az érzéseit a szeretett személynek. És a lány? Őt nem sikerült megértenem, és ez nem Jay Asher hibája. EGYSZERŰEN NEM MEGY. Arról van szó, hogy a tizenhárom indokot nem tartom elég erősnek. Igen, életszerű, de súlytalan. Kiről nem pletykálnak a suliban? Mindenkinek vannak szerelmi csalódásai is, de nem veszünk be túl sok altatót. Mondhatnám azt is, Hannah szavaival élve, hogy minden mindennel összefügg, a sok kis dolog összefügg és kiad egy egészet, de úgy éreztem, Hannahnak azért kellett meghalnia, hogy legyen történet. Ettől függetlenül egyáltalán nem plasztikus szereplő, a legemberibb vonása, ami valamennyire szimpatikussá tette számomra, amikor nem merte kimondani az öngyilkosságot, nagyon is igaz, hogy az ember fél a haláltól, mégha akarja is. Én sose dobnám el az életemet semmiért, és nem is bírom felfogni, másokat mi visz rá erre, ezért az életigenlő reménysugár a regény végén határozottan jót tett nekem.

Jay Asher: Tizenhárom okom volt. 2010, Könyvmolyképző kiadó